Áder János a magyar-szerb megbékélésről



2017. március 13.

Áder János államfő beszéde a köztársaságielnök-választást megelőzően az Országgyűlés plenáris ülésén

Házelnök Úr!
Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Országgyűlés!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köztársaságielnök-jelöltként másodszor állhatok Önök előtt. Másodszor ért az a megtiszteltetés, hogy erre a tisztségre jelöltek. Ezért első szavam a köszöneté.

Köszönettel tartozom munkatársaimnak, akik az elmúlt öt évben segítették munkámat. Köszönöm mindenkinek a biztatást, aki a munka folytatására sarkallt. Köszönöm mindazok megelőlegezett bizalmát, akik másodszor is támogatták jelölésemet. Végül köszönöm Majtényi Lászlónak, hogy vállalta a megmérettetést, és hogy megosztotta velünk gondolatait.

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak!

Önök hamarosan arról döntenek, hogy a következő öt évben ki legyen Magyarország államfője.

Öt évvel ezelőtt – amikor ugyanígy itt álltam Önök előtt – világossá tettem, hogy milyen elvek, értékek, meggyőződés révén szeretném e tisztséget gyakorolni. Önök most joggal formálnak igényt arra – én pedig kötelességemnek tartom –, hogy beszámoljak, mit sikerült megvalósítani abból, amit akkor ígértem. A rendelkezésemre álló 15 perc nem elég egy teljes körű számvetésre, inkább csak néhány példát szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani. Segítendő annak eldöntését, hogy van-e fedezete annak az ígéretemnek, hogy az öt éve is vallott értékek, elvek alapján kívánom a munkát folytatni.

Öt évvel ezelőtt itt a Parlamentben azt mondtam: köztársasági elnökként itthon és a nagyvilágban mindig a magyar érdekek és értékek szószólója leszek. Magyarország Alaptörvényéből világosan következik a mindenkori köztársasági elnök külpolitikai mozgástere. Hogy ez a mozgástér – a kötelező protokolláris feladatokon túl – lehetőséget ad az államfőnek régóta húzódó vitás kérdések megoldására, lezárására is, hadd említsek egy példát.

2012-ben Tomislav Nikolić, Szerbia elnöke volt az első hivatalos államfő vendégem. A tárgyalások során felvetettem az 1944–45-ös bácskai vérengzéseket s a magyarok kollektív bűnösségéről szóló 1945-ös döntést. Nikolić elnök úr válasza – „Elérkezett a megbocsátás és a megbékélés ideje” – a megállapodást reményteli közelségbe hozó volt.

A történelemben kevésbé jártas honfitársaink kedvéért tegyünk egy kis kitérőt. 1942-ben magyar katonák és csendőrök ártatlan szerbeket gyilkoltak meg Újvidéken. 1944–45 telén Tito partizánjai ártatlan magyarokon álltak sokszorosan bosszút. Három településen – Csúrog, Mozsor, Zsablya –különösen brutális volt a vérontás. 1945-ben a jugoszláv hatóságok határozatban mondták ki a magyarok kollektív bűnösségét. Majd hosszú – több évtizedes – csend következett.

Nemhogy az ártatlan áldozatoknak nem sikerült a végtisztességet megadni, de a jugoszláv hatóságok még a vérengzés megtörténtét sem voltak hajlandók elismerni. Hiába vezekelt Cseres Tibor „Hideg napok” című regényével 1964-ben, majd Kovács András (aki két nappal ezelőtt távozott közülünk, Isten nyugosztalja!) ugyanilyen című filmjével 1966-ban, a megbékélés gesztusának viszonzása elmaradt. Egy történész vegyes bizottság 2011-ben megkezdte ugyan a munkát, de a politikai szándék a múlt lezárására még váratott magára.

A Nikolić elnök úrral kötött budapesti elvi megállapodás után 2013-ban született meg a szerb parlament döntése, amely elítélte a II. világháború végén elkövetett atrocitásokat. Mindez előfeltétele volt annak, hogy a magyar köztársasági elnök részéről a szerb parlamentben 2013. júniusában elhangozzanak a következő mondatok: „A szabad és demokratikus Magyarország elítéli azokat, akik a II. világháború szenvedéseit fokozva, magyarként vétettek ártatlan szerb emberek ellen. Magyarország köztársasági elnökeként bocsánatot kérek azokért a bűnökért, amelyeket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen.

S habár a bűnöket senki sem teheti meg nem történtté, mégis hiszünk abban, hogy a kölcsönös bocsánatkérést követő megbocsátás a megbékélésen is képes túlmutatni.” Másnap Szerbia köztársasági elnökével közösen hajtottunk fejet az ártatlan szerb és magyar áldozatok emlékművei előtt. Nikolić elnök úr pedig a következőkkel viszonozta a szerb parlamentben elmondott szavaimat: „alapvető emberi kötelesség, hogy emlékezzünk, … és megbocsássunk egymásnak. Ezt őszintén tesszük, közösen és azonos odaadással.” Néhány hónap múlva a szerb kormány hatályon kívül helyezte a magyarok kollektív bűnösségéről szóló 1945-ös határozatot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt, hogy a múlt e tragikus, fájdalmas fejezetét 70 év elteltével – más európai országoknak is példát mutatva – sikerült lezárni, azoknak köszönhetjük, akik évtizedekig keresték az emlékeket és az emlékezőket. Azoknak, akik újra és újra megpróbáltak – nem kevés személyes kockázatot vállalva – minden évben méltó módon megemlékezni az ártatlan magyar áldozatokról.

Bár többen voltak, de kettőjük nevét szeretném megemlíteni: Matuska Mártonét és Teleki Júliáét. Akik évtizedekig nem adták fel a reményt, segítettek nekünk abban, hogy a világ XX. században kibillent erkölcsi rendjéből helyreállítsunk valamit. Köszönet érte!

Tisztelt Ház!

Megválasztásomkor elmondott beszédemben azt javasoltam, hogy tegyük közös életünk központi kérdésévé a teljesítményt, a tenni tudó és tenni akaró emberek megbecsülését. Nem csak tudósainkét, feltalálóinkét, kiváló művészeinkét, sikeres sportolóinkét, de a mindennapi élet legkülönbözőbb területein becsülettel helytálló honfitársainkét. Mindezt megtoldottam egy Deák Ferenc-idézettel, aki azt mondta: „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.”

Abban a szándékomban, hogy életünk központi kérdésévé tegyük a teljesítményt, az elmúlt öt évben csak megerősödtem, hiszen rengeteg bizonyságra leltem. Csak néhány példa rá.

Egy Tolna megyei kis faluban – Belecskán – láthattam, hogy egy szorgalmas, igyekvő polgármester révén felszámolták a 40%-os munkanélküliséget. Egy másik – Borsod megyei – kis faluban, Gömörszőlősön arra mutattak példát, hogyan lehet egyidejűleg őseink hagyományát őrizni, és a XXI. század kihívásainak is megfelelni. Békéscsabán megtapasztaltam, hogy egy hazai vállalkozás - nemzetközi mércével mérve - is lehet sikeres. A legismertebb személy- és teherautókhoz gyártott öntvényeikkel több mint 1000 embernek biztosítanak kenyérkereseti lehetőséget.

New Jerseyben – a Rubik-kockát bemutató vándorkiállítás megnyitóján – azzal büszkélkedhettem, hogy se szeri, se száma azoknak a magyar találmányoknak, felfedezéseknek, innovációknak, amelyek olyannyira a mindennapjaink részévé váltak, hogy nélkülük már el sem tudnánk képzelni az életünket.

Kétévenként a Magyar Tudományos Akadémián a Bolyai-díj átadásakor – elődeim hagyományát folytatva – a magyar nemzet nevében süvegelhettem meg legkiválóbb tudósaink teljesítményét.

És bizony arra is volt példa, hogy honfitársaim nevében a Debreceni Egyetem orvosainak, szakápolóinak mondhattam köszönetet azért a világraszóló teljesítményért, amit egy agyhalott várandós kismama mesterséges életben tartása jelentett. Mindannyian tudták, hogy az édesanyát nem tudják megmenteni, de 92 napos hősies erőfeszítésüknek hála a magzatból egészséges csecsemő lett. Ezt soha, sehol, senkinek nem sikerült idáig elérnie. Magyar orvosoknak, magyar ápolóknak viszont igen! Köszönet érte!
Tisztelt Országgyűlés!

Elnöki munkámban az elmúlt öt év során kiemelt helyen szerepelt a jövő generációk iránti felelősség, az őket leginkább érintő kérdések taglalása.

Nem véletlennek, inkább sorsszerűnek tartom, hogy az első nemzetközi fórumon Rio de Janeiróban, ahol 2012 júniusában Magyarországot képviseltem, már a klímaváltozás, a környezeti fenntarthatóság, a fenyegető vízválság kérdéseiről kellett véleményt mondanom. Az elmúlt években, tudományos fórumokon – a World Science Forumtól a Magyar Tudományos Akadémiáig –, politikai tanácskozásokon – New Yorktól – Párizsig –, nemzetközi rendezvényeken – Degutól a Budapesti Víz Világtalálkozókig mondhattam el véleményemet.

Minél több helyre mentem, minél több fellépésre készültem, minél több elemzést olvastam, annál riasztóbb kép bontakozott ki előttem. Szomorú volt szembesülni a Föld szinte minden országára jellemző politikai nemtörődömség, kormányzati felelőtlenség, a rövidtávú és rövidlátó kalmárszellem helyi és globális következményeivel. Azzal, hogy az elmúlt 50 évben az emberiség több erőforrást fogyasztott el, mint korábban a történelem során. Azzal, hogy nem egészen fél évszázad alatt megállíthatatlanul nőtt a légkörben az üvegházhatású gázok mennyisége. (Minden politikai fogadkozás ellenére.) Azzal, hogy ugyanezen idő alatt egy Európa területét meghaladó nagyságú erdő tűnt el a Földön. Azzal, hogy a Kárpát-medencének – a klímaváltozás szempontjából – Európában egyedülálló a sérülékenysége.

Megtisztelő volt ezekről a kérdésekről beszélni Ferenc pápával, és bekapcsolódni a világméretű kampányba, amit Al Gore korábbi amerikai alelnök indított el, és aminek célja egy ambiciózusabb Párizsi Megállapodás kikényszerítése volt.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Magyarország minden polgárának, aki részt vett ebben a kampányban, és aki aktivitásával Magyarországot – az elektronikus aláírások gyűjtésének képzeletbeli versenyében – az első helyre repítette.

A mai napon ismét szeretnék köszönetet mondani Önöknek, tisztelt képviselő hölgyek és urak, hogy a párizsi klímamegállapodást követően a magyar Országgyűlés – elfogadva a javaslatomat – az Európai Unióban elsőként ratifikálta az egyezményt. Az Önök egyhangú szavazatában megjelenő eltökéltség nagymértékben erősíti Magyarország tárgyalási pozícióit a Párizsi Megállapodás végrehajtását szolgáló további eszmecseréken. Épített és természeti környezetünkért viselt felelősségünk közös. Parlamenti, kormányzati ciklusokon átnyúló.

A további közös munkához Albert Einstein és Ferenc pápa szavait ajánlom figyelmükbe: Albert Einsteinét, aki azt mondta, hogy: „Egyetlen probléma sem oldható meg ugyanazzal a gondolkodással, amellyel előidéztük őket”.
Ferenc pápa pedig enciklikájában erkölcsi felelősségünkre figyelmeztetett, amikor azt írta: „A természeti környezet közjó, az egész emberiség öröksége, és mindenki felelősséggel tartozik érte.”

Tisztelt Országgyűlés!

Az elmúlt öt évben számos beszédemet Kölcsey mondatával fejeztem be: „A haza minden előtt!”

Bár ma sem tudnám ennél tömörebb megfogalmazását adni a politikusi, közjogi felelősségnek, ezúttal a 200 éve született Arany János gondolatait szeretném az Önök figyelmébe ajánlani.

Bő egy esztendő múlva Önök mindannyian megmérettetésre készülnek. A politikai viták zaja a következő hónapokban erősödni fog. Amikor újra és újra összemérik érveiket – a vita során – gondoljanak Arany Jánosra, aki a következőket mondta:
„Aki azt mondja; én nem adok a hazának, amennyi tőlem telik, olyba veszem, mintha azt mondaná: én nem akarom, hogy legyen Magyarország. (…) Nem gondoltuk meg, hogy ha a haza nem lesz, akkor mi sem leszünk; nem lesznek ökreink, juhaink, nem lesznek házaink, földeink (…), nem leszünk mi magunk. Mert a haza ezekből áll.

Most ez a kérdés: akarjuk-e, hogy éljen a haza, vagy sem?”

 

Felhívások, események
Nagykanizsai Piarista-iskolában a Vándorkiállítás
2017. március 21-25.
Áder János a magyar-szerb megbékélésről
2017. március 13.
Az utolsó temetőcsősz
Hász Róbert írása
Az OZNA 35 000 embert ölt meg tervszerűen

Szerbiában a legtöbb likvidált az összes volt kommunista országok közül

Zalaegerszegen a Vándorkiállítás 2017. március 8-15-ig
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.