„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”


Kurcz Ádám István írása a Magyar Szóban

Vreme je! – Eljött az idő! címmel magyarul és szerbül egyszerre jelent meg egy írás egy szerb portálon. Az 1944–45-ös „még hidegebb napokról” írók, újságírók, helytörténészek és kárvallott túlélő tanúk beszámolóit már több évtizede olvashatjuk. Most viszont, a magyarok likvidálásában részt vett egyik pribék vallomásával megszólalt a másik oldal is. A slobodnisrbobran.com-on megjelent szöveg az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettese, Ćorić Đura szenttamási kocsmáros szemszögéből idéz fel a történtekből. Đuró (vagy ragadványnevén Ćopo, azaz „bicegő”) bácsi halála előtt a portál szerkesztőjének, Milan Stijačićnak tett vallomást, amiről hangfelvétel is készült. Jelentősége miatt szó szerint és végig idézzük az oldalon lévő magyar szöveget:

„A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét. – Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg.

És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy, cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat.

Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt, és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: »Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.« Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.«

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18 évesnél. Megkérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: »Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?« Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől, csak ennyit suttogott: »Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!« Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valakinek a felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig.

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam. Azt mondtam, hogy még több »gömböst« kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.

Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom »háború utánival«, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen! Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is, meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek. Ezek után ágynak estem, belázasodtam, és napokig beszéltem álmomban. Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem. Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom. Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amelyet valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon… Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben. Az áldozatok hozzátartozóinak és hóhérjaiknak az agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak, és a házaink közelében alusszák örök álmukat, betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség.

A beszélőtársamnak, Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. »Nem tudok gázolni rajtuk!« – csak ennyit mondott. Ez csak egy a sok esetből, 412 ember lett kivégezve. Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?”

A vallomás valóban megrázó, és a maga nemében csakugyan a legelső lehet. Pintér Józsefnek a szemtanúk vallomásait is közlő könyvéből (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben, VMMI, Zenta, 2014) viszont világos, hogy Ćopo nem csupán „sírásó” volt, így a fent olvasható beismerés nem tekinthető teljesnek. A könyv 141. és 178. oldalán lévő tanúvallomásban is megjelenik a kocsmáros neve és olyan tettei, amelyeket puskával a kezében vagy a vállán követhetett el… Ezért bízzunk benne, hogy a fenti írás csak a kezdet, és a beismerések folytatódni fognak mindkét oldal, a túlélők és a leszármazottak lelkének nyugalmára, a magyar és a szerb nép teljes megbékélésére.

Epilógus. A következő idézet Gion Nándor szenttamási születésű írótól való. Ezt olvassuk a Forum Kiadó 1968-as regénypályázatán díjnyertes, majd 1969-ben Újvidéken megjelent Testvérem, Joáb című regényben: „Hívtuk Opatot, a sánta [!] pincért [!]. Mindig ő szolgált ki bennünket a Kovács Pali határozott kívánságára. Opat állítólag a háborúban sebesült meg, és azóta sántít, a háború után rövid ideig ő volt nálunk a rendőrfőnök […]. Kovács Pali viszont azt mondja, hogy Opat sohasem volt a háborúban, egy ló rúgta meg még fiatalkorában, attól sántít, és csak azért lett ő a háború után a rendőrfőnök, mert senki sem akarta vállalni, hogy kinyiffantson egy rakás embert. Opat azonban vállalta, így ő lett a rendőrfőnök, és ő meg a félszemű Kacsan […], aki a segédje volt, rengeteg embert kinyiffantottak. (Búr szerint a Kovács Pali apját is akkor nyiffantották ki.) A félszemű Kacsan néhány évvel ezelőtt egyszer szörnyen berúgott, és főbe lőtte magát. Kovács Pali azért követelte Joáb II-től, hogy Opat szolgáljon ki bennünket, hogy időnként kizsigerelje azok miatt a régi dolgok miatt. […] – Sok a munkája? – kérdezte a Kovács Pali. – Elég sok – mondta Opat. – Nem fáradt még túlságosan? – kérdezte jóindulatúan a Kovács Pali. – Nem – mondta Opat. – Akkor jól van – mondta a Kovács Pali. – Már megijedtem, hogy esetleg túlságosan elfáradt. Nem jó az, ha az ember sebesült lábbal túlságosan sokat járkál. Márpedig, ha jól emlékszem, maga megsebesült a népfelszabadító háborúban. Igaz? Opat nem szólt semmit, csak gyűlölködve nézte a Kovács Palit. […] – Az emberek azt mesélik, hogy magát egy ló rúgta meg – mondta a Kovács Pali. – Hogy nem is igaz, hogy volt a háborúban. Egész idő alatt egy tanyán lapított. […] Az emberek még azt is mesélik, hogy Opat sok magyart agyonvert a háború után. Ő meg a félszemű Kacsan – mondta. – Ez nem igaz – mondta a Fehér Ló. – Vert ő agyon szerbeket is. – De főleg magyarokat – mondta a Kovács Pali. […] A félszemű Kacsan főbe lőtte magát – mondta. – Egy szép napon rettenetesen berúgott, és főbe lőtte magát. […] A gramofonos teremből kihallatszott a Kovács Pali hangja: most is Opatot nyomorgatta, magyarázta neki, hogy milyen őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta. Bizonygatta neki, hogy az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a művelet abban az időben, közvetlenül a háború után, amikor még Opat volt a rendőrfőnök, igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.”

Gion való életből vett szereplőinek nevét általában csak annyira változtatta meg, hogy még azonosíthatók legyenek. Opat és Ćopo neve hasonlít; az egyik pincér, a másik kocsmáros; mindkettő „bicegő, sánta”, és háború utáni tetteik is arra mutatnak, hogy az író Ćorić Đuráról mintázhatta Opatot, akivel elsők között célzott az 1944-es szörnyűségekre. (Megjegyzem, a regénybeli „félszemű Kacsan” eredetije is azonosítható: ő a szintén félszemű Avram Maksimović Karašról lehet mintázva.) És lám, nemcsak az áldozatok nagy száma kerül elő már Gion 1968-as regényében is – amely szám valójában jóval nagyobb lehet, mint a fenti cikkben írott 412 fő –, hanem a berúgás-öngyilkosság említése is, ami már ötven éve is hangsúlyosan utalt a hóhérok lelkiismeret-furdalására, amely nagysokára: mostanra végre felszínre hozta Ćorić Đura vallomását…

TEOL

 

Hivatkozás: https://www.magyarszo.rs/hu/3881/kozelet_riport/195629/%E2%80%9ESzem%C3%A9lyesen-%C3%A1stam-el-%C5%91ket%E2%80%A6-Nem-tudok-g%C3%A1zolni-rajtuk%E2%80%A6%E2%80%9D.htm

 

Felhívások, események
„Személyesen ástam el őket… Nem tudok gázolni rajtuk…”

Kurcz Ádám István írása a Magyar Szóban

Beismerő vallomás http://www.slobodnisrbobran.com/vreme-je/
"Akikért nem szólt a harang"
2018. november 25.
Megjelent: Baranyi István-Molnár Tibor: Mohol 1944-45
Megjelent: Matuska Márton A FÖLD ALÓL IS ELTÜNTEK
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.